FIGYELEM! Az alábbi történet valós eseményeken alapul, de jogi okokból tartalmaz kitalált elemeket is. Sajnos nem egyedi eset: a valaha szeretett kutyák gyakran végzik elhagyva.

Volt egyszer egy fekete kutya, most már öreg, de egykor tele élettel. 10–12 évvel ezelőtt született, testvérei mellett, szeretve és óvva. Egy idős ember magához vette, remélve, hogy a meleg szívű társ fénnyel tölti majd meg szürke napjait. És így is történt. A kutya megtapasztalta a boldogságot: szeretetet, simogatást, ételt és törődést kapott – azt az életet, amit minden kutya megérdemel.

Az évek teltek. A ház, az étel és a szeretet sosem hiányzott. De az idő nem kegyelmez. Az ember megöregedett, a kutya szintén. Az idős gazdi azonban két kölyköt hozott, hogy társaságot adjon barátjának. Hirtelen a fekete kutya új erőre kapott. Végtelen játék, öröm, káosz, de felelősségtudat is – mindig vigyázott a kicsikre.

Aztán, elkerülhetetlenül, minden megváltozott. Az ember már nem tudott róluk gondoskodni. A fia úgy döntött, az apját idősek otthonába kell vinni. A kutyák egyedül maradtak. Eleinte csak vizet és kevés ételt kaptak, a szeretet eltűnt. A lánc váltotta fel a szabadságot. Végül mindhárman menhelyre kerültek.

És itt a kérdés, ami fájdalmasan éget: miért? Miért kerülhet egy hűséges, szeretetet adó lélek úgy kidobásra, mint egy tárgy? Miért bánunk a kutyákkal úgy, mintha eldobható dolgok lennének, amikor nehézzé válnak?

Egy kutya nem tárgy. Egy kutya nem játék. Egy kutya család, barát, élet. És semmilyen lánc, hideg menhely vagy bezárt ajtó nem lehetne a történetük vége.